Készen állni az Úrral való találkozásra

Még mindig van idő. Idő, hogy megváltozzunk, idő, hogy visszatérjünk Istenhez, idő, hogy megtegyük azt, amit évek óta halogatunk. Aztán egy napon, gyakran teljesen váratlanul, az ember rájön a fájdalmas igazságra: az idő, amiről azt hitte, hogy van, már nem az övé. Gyakran gondolunk a holnapra, a következő hónapra, a következő évre, arra, hogy mit fogunk még tenni, venni, építeni és megvalósítani az életben.

Egy napon meg kell állnunk Isten ítélőszéke előtt. Ezek elől a gondolatok elől menekülünk, és ritkán vagy szinte soha nem gondolunk rájuk. Pedig éppen erre figyelmeztet minket Jézus a mai evangéliumban, a tíz szűz példázatában. A vőlegény késik.

A különbség tehát nem abban van, hogy egyesek elaludtak, mások pedig nem. A különbség az élethez, a megajándékozott időhöz és a vőlegény eljöveteléhez való viszonyukban van. Hallottuk, Jézus az egyiket bölcsnek, a másikat bolondnak nevezi. A bölcsesség Jézus példázatában nem az, hogy az ember soha nem hibázik, soha nem botlik meg, vagy soha nem alszik el. A bölcsesség abban van, hogy tudja, mi a legfontosabb az életben, és előre felkészül.

Amikor éjfélkor felhangzott a hang: „Íme, a vőlegény, menjetek elébe!”, a bölcs szüzek készen álltak, a bolondok pedig csak akkor kezdtek olajat keresni. És miközben keresték, a vőlegény már megérkezett, és az ajtók bezárultak. Az olaj és az égő lámpások nélkül maradtak könyörögnek és kiáltanak: „Uram, Uram, nyiss ajtót nekünk!” De ő így válaszolt: „Nem ismerlek titeket.”

Ezeket az evangéliumi szavakat hallgatva feltesszük a kérdést, miért nem ismeri őket Jézus. Jézus nem azért mondja, hogy „nem ismerlek titeket”, mert a szüzek ismeretlenek számára, vagy mert soha nem találkozott velük. Szavainak sokkal mélyebb jelentése van. A szüzekről szóló példázatban, testvéreim, Istenhez való olyan viszonyról van szó, amelyet nem lehet az élet utolsó pillanatában pótolni, ha azt nem kísérte valódi felkészültség.

A lámpásokban lévő olajat a szeretet képének tekinthetjük, amely életre vált. Nem elég a hit lámpása, drága testvéreim, amelyet keresztségünk napján gyújtottak meg. Nem elég ismerni az imákat, amelyeket talán szüleinktől tanultunk, vagy az Urat hívni, amikor életünk nehézségeibe kerülünk. Szükséges, hogy legyen olaj abban a lámpásban, legyen egy szerető szívünk, amely megbocsát, amely nem emlékszik a rosszra, amely mindent elvisel és soha nem szűnik meg jót tenni, és ezzel az élettel tanúskodik.

A mi lámpásunk akkor világít, amikor a hit tettekké, amikor a hit szeretetté válik. Ebből egyértelmű üzenet következik mindannyiunk számára: nem elég csak a keresztség szentségét és a többi szentséget felvenni. Szükséges, hogy hitünk világítson, hogy jó tettekkel világítson, hogy szeretettel világítson. Nem elég Istent ajkunkkal hívni, ha életünkkel nem világítunk, nem tanúskodunk róla. Nem elég várni az Urat, ha nem élünk tanítványaiként.

Amikor a bolond szüzek rájöttek, hogy kifogyott az olajuk, hallottuk, megkérték a bölcseket: „Adjatok nekünk a ti olajotokból!” De a bölcsek így válaszoltak: „Semmiképpen sem!” Első pillantásra ez önzőnek tűnhet, azonban Jézus valami sokkal mélyebbet és fontosabbat akar mondani nekünk. Testvéreim, vannak dolgok az életben, amelyeket senki sem tehet meg helyettünk. Senki sem lélegezhet vagy ehet helyettem. Ugyanígy, senki sem hihet, szerethet, megbocsáthat és hozhatja meg a legfontosabb életdöntéseket helyettem.

Isten előtt nem tudunk elbújni és bezárkózni mások jósága mögé, nem tudunk elbújni mások érdemei és mások hite mögé. Nem lesz elég azt mondani, amit gyakran hallani: „Az anyám nagy hívő volt. Az apám becsületes ember volt. A családom mindig közel állt az egyházhoz.” Isten azt fogja kérdezni tőlünk: „Mit tettél azokkal az ajándékokkal, amelyeket neked adtam?” Mert az élet végén nem azért fogunk felelni, amit mondtunk, hanem azért, amit éltünk és tettünk.

Amikor eljön az életünk utolsó pillanata – és biztosan eljön – nem fogjuk magunkkal vinni házainkat, autóinkat, pénzünket, sem a ma annyira küzdött elismeréseket, amelyeket megszerezni igyekeztünk. Drága hívők, csak azt a szeretetet hozunk, amelyet önkéntes áldozatként adtunk. A jószágot, amelyet éltünk, és a kegyelmet, amelyet mások felé mutattunk, hozunk. Ez a legértékesebb csomag a örök élethez, és ez alapján fogunk megítéltetni.

Ezért a zsoltáros a Szentírásban ezekkel a szavakkal hív minket: „Ó, ha ma meghallgatnátok az ő szavát!” Nem azt mondja, hogy majd ha minden munkánkkal végzünk, vagy ha megöregszünk, hanem azt mondja: ma, ma kell meghallgatnunk a hangját. Mert a tegnap elmúlt, bármilyen is volt, és nem tudjuk visszahozni, bármennyire is szeretnénk. A holnap még nem jött el, és nem tudjuk, hogy egyáltalán eljön-e, és hogy megkapjuk-e a holnapi nap idejét. Az egyetlen idő, amit Isten most ad nekünk, ez a pillanat.

Gyakran eltévedünk a múlt utáni vágyakozásban vagy a jövő miatti aggodalmakban, így elmulasztjuk megélni ezt a mát. Isten nem arra hív minket, hogy holnap legyünk jobb emberek, hanem arra, hogy ma legyünk jobbak. A szeretet ideje ma van. A megbocsátás ideje ma van. A megtérés és az életünk megváltoztatásának ideje ma van.

Ma, az evangéliumi szakasz végén azt mondja: „Virrasszatok, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.” Nem azért mondta ezeket a szavakat, hogy megijesszen minket, hanem hogy arra hívjon minket, hogy készen állva éljünk, és minden pillanatban készen álljunk az Úrral való találkozásra. Kérdezzük meg ma magunktól: ég-e az életem lámpása hittel? Ég-e az életem lámpása jó tettekkel, hiszen azt mondtuk, hogy ez az olaj, hogy egyáltalán éghessen?

Van-e az életemben szeretet, van-e az életemben megbocsátás, van-e az életemben irgalom és megértés mások iránt? Mert enélkül lehet lámpásunk, lehet a keresztségben meggyújtott lámpásunk, a hit lámpása, de az a lámpás nem tud égni. Ezért, drága hívek, ne halogassuk holnapra azt, amit ma megtehetünk, hogy az Úr, amikor eljön az időnk, ébren és készen találjon minket, hogy meghalljuk az ő örömteli hangját és hívását: „Menj be urad örömébe!” Ámen.