Jézus nem keres felületes követőket

Ha valaki hozzám jön, és nem tiszteli a szüleit, a feleségét és gyermekeit, a testvéreit, és még a saját életét sem, nem lehet tanítványom. És aki nem viseli a kereszttételt, és nem jár velem, nem lehet tanítványom. Aki nem hajlandó lemondani mindenéről, ami a tulajdonában van, felvenni a keresztjét és követni őt, sőt, Jézus azt mondja, hogy aki hozzá jön, és nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit és nővéreit, sőt, még a saját életét sem, az nem lehet az ő tanítványa.

Ezek a durva szavak, és ha felületesen közelítjük meg őket, zavart okozhatnak az emberben, mintha Jézus azt kérné tőlünk, hogy hanyagoljuk el azokat, akiket a legjobban szeretünk. De Jézus nem arra hív, hogy dobjuk el a szüleink vagy a családunk iránti szeretetet, hanem világosan meg akarja mutatni, hogy tanítványának életében semmi és senki sem okozhat zavart, és nem foglalhatja el azt a helyet, amely az Istent illeti. Jézus nem azt kéri, hogy kevésbé szeressük felebarátainkat, hanem hogy tanuljunk helyesen szeretni, hogy szeretetünk gyökerezzen az Úrban. Mert amikor Isten nincs első helyen, akkor minden más sem lesz a helyén. Akkor a család az oka lehet annak, hogy ne maradjunk lelkiismeret nélkül. A siker fontosabbá válhat a becsületnél, a pénz az embernél, és a saját békénk az igazságnál. Jézus ezért feltesz nekünk egy fontos kérdést: ki vagy mi irányítja igazán az életemet? Kié az első hely a döntéseimben, a terveimben és a vágyaimban? Ki ez az Isten az életemben?

Jézus nem keres felületes követőket, akik csak akkor fogadják el Őt, ha szavai megfelelnek nekik. Nem azt akarja, hogy csak akkor kövessük Őt, amikor jól megy sorunk, amikor minden sikerül, és amikor vágyaink egybeesnek az Ő evangéliumával. Jézus olyan tanítványokat keres, akik mellette maradnak, amikor nehéz, amikor meg kell bocsátani, amikor el kell ismerni a saját hibánkat, amikor le kell mondani valamiről, ami kedves nekünk, de eltávolít minket a drága Istentől. Ezért Jézus azonnal a keresztről beszél. Tanítványának lenni nem csak azt jelenti, hogy csodáljuk a szavait, hanem azt is, hogy készen állunk arra, hogy azt éljük, amit ő élt.

Elfogadni a mindennapok keresztjét, türelmesen viselni a nehézségeket, hűségesnek maradni a házassági ígérethez, nem viszonozni a sértést sértéssel, nem részt venni az igazságtalanságban, segíteni egy embernek, aki nem tud viszonozni, becsületesnek maradni akkor is, ha a becstelenség talán könnyebb utat hozna. A kereszt mindig az, ami nyomasztja, terheli és próbára teszi az embert. Amit nem könnyű viselni. Ráadásul nem kell rendkívüli eseményekben vagy nagy életdrámákban megnyilvánulnia, hanem az, amit az ember a saját szívének csendjében hordoz. De bármilyen is legyen, és bármiből is álljon, a kereszt kereszt marad. Fontos, hogy ne engedjük, hogy súlya eltávolítson minket Istentől, hanem Krisztusra támaszkodva, hittel, türelemmel és reménnyel kell viselnünk. És gyakran a kereszt az, ami kihozza az emberből a legjobbat, az isteni részt.

Érdekes, hogy Jézus ezen igényes szavak után egy emberről beszél, aki tornyot akar építeni, és egy királyról, aki háborúra készül. Mindketten először leülnek és elgondolkodnak, vajon be tudják-e fejezni, amit elkezdtek. Jézus ezzel azt üzeni nekünk, hogy a hitbe nem lehet meggondolatlanul, felületesen és csak egy pillanatnyi lelkesedés alapján belépni. Tudni kell, mit jelent követni őt. Tudatában kell lenni annak, hogy a keresztény élet nem csak egy szép kívánság, hanem egy mindennapi döntés, kitartás és hajlandóság a változásra, az önmagunkon való munkára. Talán éppen itt van a legnagyobb nehézségünk. Szívesen lennénk olyan hitünk, amely megnyugtat minket, de követelmények nélkül. Olyan Isten, aki megért minket, de ha lehetséges, semmit sem kér tőlünk. Olyan evangélium, amely bátorít minket, de nem érinti szokásainkat és biztonságunkat. Szívesen lennénk Jézusnak, mint útitársnak, de nem mindig, mint Úrnak, akinek át kell engednünk döntéseinket és az első helyet.

Nem lehet őt követni, és ugyanakkor makacsul a saját utunkon maradni. Ezért mondja a végén, hogy senki sem tekintheti magát az ő tanítványának, ha nem mond le mindenről, amije van. Ez nem azt jelenti, hogy mindannyiunknak el kell hagynunk otthonunkat, családunkat, munkánkat, hanem azt, hogy semmi sem válhat fontosabbá Istennél. Azt jelenti, hogy lemondunk arról a meggyőződésről, hogy önmagunkban elegendőek vagyunk, hogy minden, amink van, kizárólag a mi érdemünk, és hogy Isten nélkül is élhetünk. Azt jelenti, hogy megszabadítjuk szívünket mindattól, ami rabul ejt minket, és ami nem engedi, hogy valóban szabadok legyünk. Azt jelenti, hogy kiürítjük magunkat önmagunktól, más szóval, meghalunk önmagunknak, és ez talán a legnehezebb.

A mai első olvasmány a filippiekhez írt levélből szépen kiegészíti ezt az evangéliumi üzenetet. Szent Pál arra hívja a híveket, hogy dolgozzanak a saját üdvösségükön, de azonnal hozzáteszi, hogy Isten az, aki bennük végzi a munkát, és cselekszik. Tehát Jézus komolyságot és elszántságot kér tőlünk, de nem hagy minket magunkra ebben a harcban. Nem kell a saját erőnkre támaszkodnunk, hanem Isten az, aki belülről megváltoztat minket, aki erőt ad nekünk, hogy kitartsunk akkor is, amikor a legszívesebben feladnánk. Rajtunk múlik, hogy megnyitjuk-e szívünket előtte, és engedjük-e, hogy cselekedjen az életünkben.

A nagy pásztort, aki életével megmutatta, mit jelent komolyan felvenni Jézus hívását. Bár tiszteletre méltó és gazdag családból származott, nem engedte, hogy a pénz, a vagyon vagy a dicsőség elvonta őt küldetésétől. Milánói érsekként az egyház megújításáért, a papok képzéséért és a nép vallásos neveléséért szállt síkra. Különösen emlékezetes maradt önfeláldozása a pestis idején, amikor önmagát nem kímélve látogatta a betegeket és segítette a haldoklókat. Nem maradt bezárva pozíciójának biztonságába, hanem elment az emberekhez, akiknek akkor a legnagyobb szükségük volt rá. Hite nem maradt csak szavakban és prédikációkban, hanem élet és szolgálat lett. Pont most mutatja meg nekünk, hogy Jézus örökösége nem azt jelenti, hogy valamilyen szép, csak a szenteknek szánt életet kell élni. Az igazi örököség az, hogy hűek maradunk Istenhez ott, ahol vagyunk, a mindennapokban találkozott emberekhez, a nekünk bízott felelősségekhez és a kapott lehetőségekhez.

Kedves testvéreim, Jézus ma nem kér tőlünk olyasmit, amit Ő maga ne tett volna meg. Ő volt az első, aki felvette a keresztjét, Ő volt az első, aki mindent megtagadott, és Ő adta oda az életét a végsőkig értem és érted. Nem egy olyan tábornok volt, aki halálba küldi a katonáit, hanem egy olyan tábornok, aki előttünk menetel. Ezért követelései nem ürességbe vezetnek, hanem életbe. Nem veszi el tőlünk azt, ami emberré tesz minket, hanem megszabadít mindattól, ami eltávolít Istentől és egymástól. Bátorítson minket a mai Isten Igéje, hogy őszintén megkérdezzük magunktól: vajon valóban Krisztus tanítványa vagyok-e, vagy csak akkor, amikor éppen jól esik, amikor megfelel nekem? Készen állok-e valamit megváltoztatni, valamiről lemondani és felvenni a keresztemet, hogy hűséges maradtam Krisztushoz. Készen állok-e lemondani önmagamról, az egómról, és őszintén élni az Istenemnek? Szent Károly Borromeus legyen példaképünk és közbenjárónk, az Úr pedig erőnk, hogy ne csupán Igéjének hallgatói, hanem azt naponta élő emberek legyünk. Mert Jézust nem követhetjük csak akkor, amikor könnyű nekünk. Az Ő tanítványai vagyunk akkor is, amikor mindig Őt választjuk, és akkor is, amikor ez a választás bizony nagyon sokba kerül nekünk. Ámen.