Szent Simon és Júdás Tádé apostolok példája

Drága testvérek, az egyház ma Szent Simon és Júdás Tádé apostolok ünnepét üli. Ez a két tanú, a többi apostolhoz hasonlóan, életét az örömhír hirdetésének szentelte, és vérüket is ontották érte. Szent Simon és Júdás Tádé életéről nincs túl sok adatunk az újszövetségi írásokban. De azért megtudhatunk valamit, és kérdezzünk a leírtakból.

Simon apostol nevét mind a négy evangélium említi. Máté és Márk kanaitaként, Lukács pedig zelótaként említi. Ugyanerről következtethetünk arra, hogy születését vagy származását tekintve Galileai Kánából származott. A revnitelj elnevezés arra utal, hogy mielőtt találkozott Jézussal, zelóta volt, egy harcos csoport tagja, amely fegyverrel igyekezett ellenállni a római megszállásnak. Fegyverét Krisztus szavára cserélte. Az életet pusztító eszközt a teremtő, értelmet és reményt adó szóval váltotta fel. Éppen erre hív minket mennyei édesanyánk is, hogy a bizonytalanság, a háborúk, a kiszámíthatatlanság idején kitartsunk az imádságban.

És az imádsággal harcolunk a békéért, mindenekelőtt az emberi szív békéjéért, mert éppen ott kezdődik minden igazi változás, az egyén, a család és az egész társadalom megújulása. Szent Júdás apostolt általában Júdás Tádéként említik, hogy így különböztessék meg őt attól a Júdástól, aki elárulta Jézust. Maga a Tadej név arámiul annyit tesz: bátor, merész, így ezen a módon is tárul előttünk bátorsága és szívélyessége az örömhír hirdetésében.

Ezt a bátorságát tanúsította Szent Simonnal együtt, életét adva Krisztusért. Ugyanis a hagyomány szerint ez a kettőjük hirdette az örömhírt Szíriában, Egyiptomban, Örményországban és Perzsiában. És éppen a perzsa Edesza városában haltak meg vértanúhalált mindketten. A hagyomány szerint hirdetésükkel felkeltették a figyelmet, majd pedig a helyi király is, akinek Krisztus levelét és képét vitték el. A király magához hívatta a varázslókat, akik miután sikertelenül vitatkoztak az apostolokkal, kígyókat engedtek rájuk.

Azonban a kígyók a varázslók ellen fordultak, és a királyt meglepte ez a látvány, elrendelte, hogy végezzék ki Simont és Júdást. Simont fűrésszel kettéfűrészelte, Júdást pedig buzogánnyal ölték meg. Ezért ábrázolják Simont az ikonográfiában fűrésszel vagy gombolyaggal, míg Júdást általában buzogánnyal vagy azzal a Krisztus-képpel ábrázolják, amellyel a király elé járult.

Drága testvéreim, ezeknek az apostoloknak a példái segíthetnek nekünk is megvizsgálni Krisztusért való tanúságtételünket. Mert mindannyian erre a tanúságtételre vagyunk hivatottak. Mennyire tanúskodom valójában példámmal és szavaimmal Krisztus nevéért? Harcolok-e karddal vagy az evangéliummal? Vajon az emberek az én életemet szemlélve levonhatják-e a következtetést, hogy kinek is vetettem bizodalmamat, és kit nevezek az én Istenemnek? Vajon az én házam népe, a szomszédok, az emberek, akik mindennap találkoznak, látják-e, hogy Isten jelen van az életemben?

Mennyi árat vagyok hajlandó fizetni érte? Készen állok-e, mint Simon és Júdás, hogy feláldozzam ezt a földi életet azért, aki nekem az örök életet ajándékozta? Mindezek a kérdések választ várnak tőled és tőlem. Csak Isten és saját lelkiismeretünk előtt tudunk válaszolni. A mai evangélium azzal kezdődik, hogy Jézus az éjszakát a hegyen imádkozva töltötte, és miután így töltötte az éjszakát, kiválasztotta tanítványai közül tizenkettőt.

A tanítványok kiválasztása az ima gyümölcse volt, Krisztusnak a Mennyei Atyával való kapcsolatának gyümölcse. Jézus itt példát hagy nekünk arra, hogyan kell mindannyiunk küldetésének is lenni az ima gyümölcse, az Istennel való kapcsolat gyümölcse. Mert mindannyian különlegesek vagyunk, mindannyian eredetisek vagyunk, akik magának Istennek a művei vagyunk. Ezért mindannyiunknak különleges küldetése van. Isten mindannyiunkon keresztül egy különleges szót akar üzenni a világnak, amelyet csak azon keresztül akar kimondani, akit Ő elrendelt.

Ez a szó felfedése, az a szó, amelyet Isten Neked és Nekem szánt, vagyis a Te és az én küldetésem felfedése, az Istennel való kapcsolatunkból kell fakadjon. Továbbá, miután kiválasztotta a 12. tanítványt, Jézus leereszkedik a hegyről a síkságra tanítványaival. A hegy a Szentírásban az Istennel való közelség szimbóluma is. Aki a hegyen van, közelebb van Istenhez.

Jézus itt szimbolikus módon vezeti apostolait Isten közelségéből a világba. Ebben a részletben hivatásunk és küldetésünk igazi megértése tárul fel. Azt mondtuk, hogy hivatásunknak és küldetésünknek az Úrral való kapcsolatunkból kell fakadnia. Azonban, hogy ezt a küldetést teljesíteni tudjuk, hogy tanúságot tudjunk tenni az Úr mellett, naponta meg kell állnunk az Isten hegyén. Éppen ezen a hegyen kapjuk meg a mindennapi erőt, hogy újra és újra tovább tudjunk indulni. Mert nem elég csak ismerni, mit akar Isten tőlem, teljesíteni kell azt, ami Isten akarata számomra.

És ezt nem tudjuk megtenni erő és segítség nélkül felülről. Mert tudjuk, hogy az apostolok is mindjárt az elején tudták, mitä akar Jézus tőlük, de Jézus halála után az apostolok a felső szobában rejtőztek, mert féltek a saját életükért. Csak akkor, amikor megkapták a Szentlélek ajándékát Pünkösd ünnepén, gyűjtötték össze az apostolok az erőt és győzték le a félelmet. Csak a Szentlélek ajándékában mennek a halállal szemben, nem félve ránézni.

Ezért, drága hívek, Isten közelsége nélkül nem tudjuk betölteni küldetésünket. Isten közelsége nélkül, e tartózkodásban Isten hegyén, nem mehetünk a világba. Ezért törekedjünk minden nap időt találni az Úrral való találkozásra, mert mindent meg fogunk kapni. Csak az Ő közelségében találjuk meg az erőt a feladatunkhoz, amelyet ránk bízott.

Engedje, hogy a Szentlélek megszabadítson félelmeinktől, és felkészítsen arra, hogy életünkkel bátorúan tanúskodjunk Krisztus szeretetéről. És ne feledjük, aki naponta találkozik az Úrral Isten hegyén, az erőt kap, hogy felmászik onnan, és Istennek hozza el. Ámen.