A halál nem az utolsó szó

Kedves hívek, ahogy az előbb mondtuk, e szentmise bevezetőjében, ezekben a napokban gyakran voltunk elhunytjaink mellett. Mindenszentekkor, mint hívők, tekintetünket az égre emeltük. Azokat ünnepeltük, akik elérték a végső célt. És nem csak azokról van szó, kedves hívek, akiket az egyház hivatalosan oltárra emelt, hanem sok névtelen, kicsiny, jelentéktelen, szerény emberről. Ők a mi apáink, anyáink, nagyapáink, nagyanyáink. Tehát azok, akik életük során, amely nem mindig volt könnyű, valóban szentségben éltek. Milyen módon? Szeretettel és áldozattal, hűséggel Istenhez és nemzetükhöz. Tehát ők a bizonyíték arra, hogy a mennyország elérhető, és hogy emberi történelmünknek valóban örök értelme van. Tehát Mindenszentek napja az öröm és a remény napja. Halottak napján, Mindenszentekkel ellentétben, valamiképpen a földre ereszkedünk, kedves és drága halottaink sírjaihoz.

Kedveseim, a temetőbe jövünk, szomorúsággal a szívünkben, mert elváltunk néhány drága személytől, de egy hívő reménnyel, hogy egyszer újra találkozunk az örökkévalóságban. És miközben gyertyákat gyújtottunk, az örök életbe vetett hitünket ünnepeltük. Ez nem egy szomorú történet volt. Mi nem a halált ünnepeljük. És minden gyertya, amelyet elhunytjaink sírjain gyújtunk, imánk és az örök élet szimbóluma, amelyet Krisztus tett lehetővé számunkra. Mert a gyertya, mint olyan, megtöri a sír sötétségét, és nem akármit mutat, hanem a feltámadt Krisztust mutatja. Ezek a napok, kedves hívek, arra hívnak minket, hogy hálát adjunk azoknak, akik előttünk jártak. Ezek a napok még valamire hívnak minket. A szentségre hívnak, amely nem csak egyeseknek van fenntartva. Tehát ez egy hívás mindenkinek, egy egyetemes történet. Legyetek szentek, ahogy én szent vagyok, mondja Jézus mindenkinek, hogy szentül éljenek. Hívja azokat az embereket is, akik bizonyos munkakörökben vannak, azokat, akik államok élén állnak, akik a világot irányítják, hogy szentül éljenek és békét hozzanak. Tehát ezek a napok arra hívnak, hogy vessük el a szorongást és lépjünk be a békébe.

Krisztus oltára tele van érzésekkel és hálával, de büszkeséggel is. Miközben a ferences rend elhunytjait ünnepeljük, emlékezünk sokakra, akik ferences habitust viselve járták végig az élet színpadát, békét és jóságot hozva, ami a hivatalos üdvözlet is. Oda mentek, ahol az emberi gyengeség és gonoszság miatt hiányzott a béke és a jóság. Kedves hívek, amikor a múltba tekintünk, valójában az örökkévalóságba nézünk. Tudatában vagyunk annak, hogy testvéreink átléptek a földi birodalomból a mennyei családba. Legyünk velük. A síroknál, mintha szeretetünkkel és imáinkkal újra életre keltenénk őket egy pillanatra. És amíg élünk, élnek az emlékeink is elhunytjaink iránt. Tehát az elhunytak iránti szeretet nem szűnik meg testük földről való távozásával. Miért mondjuk ezt? Mert a szeretet nem földi kategória, hanem isteni, lelki. Soha nem öregszik, nem lehet régi, és nem szűnhet meg. Tehát az emberek, mint olyanok, nyomot hagynak, amelyet az idő semmilyen módon nem törölhet el, és ezért vagyunk mi, kedves hívek, elhunytjaink mellett, azok mellett, akik jóságot és szeretetet hoztak a világnak, és mint ilyenek, ma is élnek és ragyognak valóságunkban.

És ma, kedves hívek, amikor a ferences rend elhunytjaira emlékezünk, azokra emlékezünk, akik mindenekelőtt Ferenc alázatát, Ferenc egyszerűségét tanúsították. Tehát nem angyalok voltak, hanem hús-vér emberek, a maguk gyengeségeivel. Tehát megvolt az emberi mivoltuk, de arra törekedtek, hogy dicsőségesek, tökéletesek és örömteliek legyenek, mert Istenbe oltódtak. Kedves hívek, ebben a civilizációnkban a halál gyakran tiltott téma. A mai ember egyszerűen nem akar beszélni róla, még csak gondolni sem rá. Pedig mindannyian a halál útján járunk. És ez egyben az út is. És ezért vannak sírjainkon keresztek, mint az örök élet záloga. Tehát ettől függetlenül a mai ember fél a haláltól. Miért félünk a haláltól? Hát attól félünk, hogy elpusztulunk. Attól félünk, hogy minden a sírral ér véget. És mégis, valahol a tudatalattinkban él a remény, legalábbis az örök élet csírája. És érezzük, hogy a szeretet, az a szeretet, amely örök, Krisztussal való életre hív minket. Tehát ez az örökkévalóság felajánlása. Ha valóban létezik, akkor mindent meg kell tenni, hogy elérjük az örökkévalóságot. Semmi sem állhat az útjába.

Akkor ez a földi idő, kedves hívek, mindannyiunknak lehetőséget ad arra, hogy megvalósítsuk ezt az örök életet. Hogyan valósul meg? Hát Istennel való kapcsolatban élve. És az örök életre vagyunk hívva. Tehát sok testvérünk, akikre ma emlékezünk, ezért az örökkévalóságért éltek. Nagyon fontos, amikor az ember az örökkévalóságért él. Hiszünk abban, hogy sokan megvalósították, és ma értük imádkozunk közbenjárásért, hogy Krisztus evangéliumi útján maradjunk Szent Ferenc példája szerint. És ezért minden ferences sír egy, mondhatjuk, csendes prédikáció arról, hogy mindannyian meztelenül, semmi nélkül jöttünk a világra. És ugyanígy távozunk erről a világról, semmit sem viszünk magunkkal, kivéve azt a szeretetet, amelyet adtunk, miközben ezen a földön jártunk. Tehát ezért minden elhunyt testvérünk valóban jel és hívás számunkra, hogy lelkiismeret-vizsgálatot tartsunk, és arra ösztönöz minket, hogy mi magunk is így éljünk.

Ezek az elhunytak átadták nekünk, mondhatjuk, a ferences karizma fáklyáját. Ezért ma jó lenne látni, hogyan éljük mi a békét és a jóságot. Miről lehet a legjobban felismerni azt az embert, aki Szent Ferencet követi? Azt hiszem, leginkább az evangéliumi örömről. Mert a keresztény ember, az, aki Szent Ferenc példája szerint éli az evangéliumot, nem lehet szomorú, bánatos, pesszimista. Nincs semmi kereszténység azokban, akik ilyenek. Ők örömhírt hordoznak, beviszik a valóságukba. Tehát az ilyen emberek arcán mindig ott van a mosoly, amelyet szép bátorításként ismernek fel. Bátorító szó, ösztönző szó. Egy szó, amely nem ítél el, amikor az ember elesik melletted, hanem bátorít és kezet nyújt, hogy felemeljen. Tehát elhunyt ferences rendünk legjobb tisztelete az, ha ott folytatjuk, ahol ők abbahagyták. Krisztus szeretetét tanúsítani a világban. Erre vagyunk mindannyian hívva.

Ma, kedves hívek, ezt az eucharisztikus áldozatot ajánljuk fel értük, azzal a reménnyel tesszük, hogy a halálnak nincs utolsó szava. Hiszem, hogy ők most a mennyei liturgiában Szent Ferenccel és Szent Klárával és minden szenttel együtt nézik és dicsőítik Isten arcát az életünk útján, mert szükségünk van a mennyből jövő szentek közbenjárására is. Drága hívek, e halott ferences rendünk emlékezete számotokra olyan, mint egy családi találkozó a hitben. Ezzel kapcsolódunk a sok testvérhez, akik évszázadokon át a szent ferences élet példájával inspiráltak, és az evangéliumot élték. Igen, emlékezünk azokra, akik templomokat, kolostorokat építettek. De építettek élő egyházat is, mert a mennyei értékekről tanúskodtak. És néha sokan mondják, hogy félnek azokért, akik jönnek. Vajon képesek lesznek-e tanúskodni a mennyei értékekről? Igen, csak ha ezek az értékek beléjük vannak ültetve, különben semmi sem lesz belőle. És amit soha nem szabad elfelejtenünk, kedves hívek, az az, hogy a legnehezebb történelmi körülmények között is a nép mellett álltak. Emlékezzünk ezekre a területekre. Hiszem, hogy itt a templomban sokan vannak, akik nem kötődnek ezekhez a területekhez, de azt akarom mondani, hogy ezek a területek öt évszázadon át az Oszmán Birodalomhoz tartoztak. És milyen lelki erő volt ezekben az emberekben, hogy megőrizték a hitet és a nemzetet ezen az öt évszázadon át, az üldöztetés és a sötétség idején a mi népünk számára. A szeretet az evangéliummal, igen, és bátran tudtak válaszolni az akkori idők kihívásaira. És ami nagyon fontos, az ilyen emberekben nem volt gyűlölet mások iránt. Ez a nép nem tud gyűlölni. Hanem a szeretetet tanúsították. És valóban szeretet voltak a tettekben. Béke és jóság voltak a népnek. Világosan és mindenki másnak, akik ezeket minden szívükkel kívánták. Ne feledjük, hogy ők voltak az egyetlen remény hangja és vigasztalás ebben a nehéz időszakban. Szóval ma este itt összegyűltünk, és hálát adunk minden imájukért, minden áldozatukért, minden megfogalmazott szavukért és a megosztott szentélyért, amelyet gyakran titokban osztottak meg.

Drága híveim, nemrég hallottuk az evangéliumban e napon, ahol Jézus erős üzenetet hoz Isten üdvöztervével kapcsolatban. Ő maga a garancia az örök életre nekünk és mindazoknak, akik már eltávoztak erről a világról előttünk. Tehát Jézus magához hív minket. Közli, hogy senki sem lesz elvetve. Az Atya akaratát jött teljesíteni, és ez az akarat mindannyiunk számára béke. Ezért Jézus mindenkinek üdvösséget kínál. Tehát ez az evangéliumi szakasz bátorít és buzdít minket, hogy Krisztus útján maradjunk. Mert Ő a remény, a feltámadás és az eljövendő élet. Kedves híveim, mindannyian Isten kezéből születtünk, és hozzá térünk vissza. Jézus a halálba lépett, mert szeretett minket, ezért a szeretet is beköltözött belénk. Ezért életünknek és halálunknak utolsó szava csak a szereteté. És ezek a napok, mondta, amikor találkozunk elhunytjainkkal, de ami nagyon fontos, önmagunkkal is találkozunk. Vizsgáljuk meg, mibe fektetjük az életünket. Érdemes-e valóban abba fektetni? Tehát, az elhunytjaink iránti tiszteletünknek csak akkor lesz értelme, ha mi magunk is az örök életnek megfelelően élünk. Különben az emlékek és évfordulók csak egy közönséges, könnyed komédia, képmutatás és önámítás lesznek. Kedves hívek, az ember csak Istenben tudja beteljesíteni minden vágyát. Az ember hajlamos elfelejteni, mi a végső, mondhatni, alapvető életcélja. Mert mi történik? Az történik, hogy minden mellékes cél gyakran befurakodik, és az örök cél elé kerül, és sokakat összezavar. Ez valóban egy állandó ördögi csapda. De ezek a csendes öröm napjai, miközben elhunytjaink emlékezetében vagyunk, a feltámadt Krisztus bátorítson mindannyiunkat utunkon, hogy mi magunk is, hozzájuk hasonlóan, szeretet lehessünk a tettekben. Ámen. Köszönjük, Mária. Annak, aki mindent teremtett, mindent ural és mindent irányít, most imáinkat küldjük.