Az életút és a szeretet cselekedetei

Az emberi élet egy utazás, az évek pedig gyors lépések, amelyek elvezetnek a cél felé. Kérdezzük, mi az a cél? Ez a kérdés ma a lelkünkben, a szép álom erőteljesebben szól a szívünkben mindegyikünk számára. Miközben emlékezünk a meghaltakra, miközben ezeken a napokon megtekintjük a sírjukat és gyertyát gyújtunk, gondolkodunk a saját életünkről is.

Ebben a gondolkodásban elkerülhetetlenül felmerül a kérdés: hová tart az életem? Kinek vagy minek szentelem a napjaimat? Mi marad mindabból, amiért ma annyit rohanok, amiért ma annyit küzdök?

A zsoltáros így imádkozik: „Taníts meg minket napjainkat számon tartani, hogy bölcs szívre tegyünk szert.” A zsoltáros nemcsak hosszú életért imádkozik, hanem bölcsességért is, hogy a kapott napokat jól élje meg.

Mert számon tarthatjuk a napokat és az éveket, de testvéreim, elfelejthetünk élni. Mindig siethetünk valahová, és elhanyagolhatjuk azokat, akikért érdemes megállni. Kedves hívek, az idő múlik. Nem állíthatjuk meg, és nem hozhatjuk vissza. De eldönthetjük, mivel töltjük meg a nekünk ajándékozott időt. Ezért a mai nap arra hív minket, hogy álljunk meg Isten előtt, és nézzük meg, hová vezetnek vágyaink, életünk lépései.

Mi keresztények hisszük, hogy életünk egy találkozás felé halad, Isten felé, akinek kezéből jöttünk, és aki meghív minket a közösségébe. Ez a hit nem szünteti meg a fájdalmat és a búcsút, de minden fájdalomban a hit megnyitja a horizontot. A halálnak nincs utolsó szava, az utolsó szót Isten mondja ki, aki szeret minket. Izajás próféta ma egy képet hoz elénk a lakomáról, amelyet az Úr minden népnek készít. Arról az Istenről beszél, aki örökre elpusztítja a halált, és letöröl minden könnyet minden arcról.

Ezért ma elhunyt szeretteinket az ő irgalmára bízzuk. Nem ismerjük minden küzdelmüket, félelmüket, megbánásukat, imáikat. Isten ismeri őket, és gyengeségeiket, mindazt, amit sikerült megtenniük, és mindazt, ami befejezetlen maradt. Imádkozzunk, hogy az Úr bocsássa meg bűneiket, tisztítsa meg őket, és fogadja be őket a békéjébe.

Mi, akik még ezen a könnyek völgyén utazunk, Jézus ma megmutatja nekünk, hová vezet a szeretet útja, hová vezet a jó cselekedetek útja. Azt mondja: „Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ teremtése óta nektek készített országot.”

Aztán kimondja azt a szót, amit mindannyian megértünk: „Éhes voltam, szomjas voltam, idegen, meztelen, beteg, fogságban voltam, és Ti segítettetek nekem.” Az útunk végén, drága testvérek, megmutatkozik, mennyire szerettünk, megmutatkozik, milyen jó cselekedeteket tettünk földi életünk során. Akiknek Jézus szól, gyertek, és ők maguk is meglepődnek ezzel a felajánlással, és megkérdezik: „Uram, mikor láttuk ezt, mi vagyunk éhesek, szomjasak, mezítelenek, betegek a börtönben?”

Ők segítettek a rászorulóknak, és nem is tudták, hogy bennük találkoznak az Úrral. Ez azt jelenti, hogy az örökkévalóság felé vezető út a mindennapi életünkön keresztül vezet. Átvezet családi kapcsolatainkon, munkahelyünkön, a betegszobán. Átvezet azon a személyen, akivel minden nap találkozunk, és akinek magányát talán még mindig nem vettük észre. Talán éppen a mi házunkban és családunkban van valaki, aki éhes egy szép szóra.

Talán valaki szomjazik arra, hogy meghallgassuk anélkül, hogy félbeszakítanánk vagy elítélnénk. Talán valaki idegennek érzi magát a sajátjai között. Talán a betegnek, aki a közelünkben van, szüksége van a kezünkre, a türelmünkre, a vigasztaló szavunkra, arra az érzésre, hogy nem terhet jelent számunkra. Ezek mögött a szükségletek mögött állnak Jézus szavai: „Nekem tettétek.”

Kedves testvérek, nem tehetjük meg, hogy ne kérdezzük meg magunktól, milyen nyomokat hagynak az én és a te életlépéseid. Vajon a családom tagjai jobban és szebben érzik majd magukat a viselkedésem miatt? Vajon a viselkedésem miatt vidámabbnak és védettebbnek érzik majd magukat? Vajon az idős, beteg szülőm úgy érzi majd, hogy nincs egyedül, elfeledve és elhagyatva a saját gyermeke által?

Tisztelt és megbecsült leszek saját magatartásom miatt, tudhatják-e majd szomszédaim, hogy jó és figyelmes szomszédjuk van? Marad-e több igazság, béke és szeretet az életmódomban is?

A mai evangéliumban Jézus szavai megrendítenek bennünket: „Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készíttetett.” Távozzatok, mert nem tettétek meg, amit kellett volna tenni.

Pedig segíthettünk volna, de hozzászoktunk ahhoz, hogy azt mondjuk: „Most nincs időm, csinálja meg valaki más.” Vagy: „Talán majd később megteszem.” És ez a „később” soha nem jön el. Testvérem, itt az ideje, hogy jót tegyél, ez az, amit ma élsz, mert senki sem garantálja, hogy lesz még egy. Ma van alkalmad a jócselekedetre. Ha bocsánatot kell kérned, tedd meg ma.

Ha tudod, hogy valaki egyedül van, látogasd meg. Ha tudsz segíteni, ne halogasd ok nélkül. Minden napunkat ajándékul kaptuk, de felelősségként is. Ezért ma este, az elhunytakért imádkozva, hozzunk egy elhatározást az életünkre nézve. Ez pedig az, hogy kinek fogom holnap kimutatni azt a szeretetet, amit talán túl sokáig halogatok. Ne halogass, ne késlekedj. Nehogy földi utam végén halljad majd Jézus szigorú szavait: „Távozz tőlem!”

Nekünk ezen az estén maradjon a szívünkben az ima, és ismételjük minél gyakrabban: „Uram, taníts meg minket napjainkat számon tartani, hogy bölcs szívre tegyünk szert.”

Isten fogadja a mi halottainkat a békébe, bocsássa meg nekik, és adja nekik a teljes életet, amelyben éltek, és nekünk, akik még úton vagyunk, adjon szívet, amely látja a rászoruló embert, kezet, amely segít, és alázatot, amely igazságot hoz, és a mélyből kér bocsánatot. Vezesse lépteinket, hogy utunk végén meghalljuk a te hangodat: „Jöjjetek, Atyám áldottai!” Ámen.